Azt hiszem itt az ideje egy új bejegyzés megírásának. Már megint annyi mindent akarok leírni egyszerre, hogy semmi se lesz belőle. És talán nem is lenne most jó ötlet félrészegen negyed négykor az élet nagy dolgairól értekezni. Igazából ez most egy olyan bejegyzés ami csak és kizárólag azért íródik, hogy tudjátok kedves olvasók: Nem vagytok elfelejtve! De nem ám!

Talán egy rövid helyzetjelentés belefér, bár erősen kétlem, hogy az általam megszokott gördülékeny stílust és a várt színvonalat hozni tudom ebben a lebegés szerű állapotban amikor a hangok és a fények összefolynak.

Naszóval. Dömök András alias Doki vagyok. 23 éves, egyedülálló mondhatni magányember. 6 éve járok ugyanabba az intézménybe és nem érzem, hogy egyről a kettőre jutnék mert még a tanulmányi osztály sem képes eldönteni, hogy hányadéves vagyok. Volt pár szép érdemem, volt már sok hibás döntésem. Jelenleg minden erőmet arra fordítom, hogy egy jobb emberré váljak és meg legyek elégedve saját magammal. Az, hogy mások esetleg nincsenek velem megelégedve hátttőőő mondjuk ugy, hogy .... a leszarom kategórába kerülnek az ilyenek. Arról van szó, hogy minden különösebb cél nélkül akarok jobb lenni. Nem akarok senkit meggyőzni semmiről, nem akarok senkit sem meghóditani magamnak, nem akarom hogy bárki kövesse a példámat. Természetesen nem baj, ha tetszik valakinek amit csinálok egyszerűen csak nem ez a cél.

Több mint másfél éve nem dohányzom, az utóbbi két és fél hónapban fogytam 20 kilót, az alkoholfelhasználást is mérsékeltem, 2,5 éve nincs az életemben különleges személy. Egy éven belül diplomázok. Beszélek angolul és németül, ez utóbbit sajnos még fejlesztenem kellene. Valamivel több, mint két éve gitározom, már egész jól megy. Most éppen az elhanyagolt de már több, mint egy éve létező blogomba irok részegen egy bejegyzést.(Amit ugyanúgy nem olvas/kommentel senki mint az eddigieket)

A végére hagytam a legfontosabbat: boldog vagyok, hogy Dömök András alias Doki lehetek.