A herceg halkan lenyomta a kilincset és benyitott az ajtón. A legmagasabb torony legfelső szobája, igen ez lesz az. Kitárta az ajtót és hangtalanul belépett a gyertyafénnyel megvilágított hálóterembe. Fekete páncélját és kardját a halott sárkány sűrű, sötét vére szennyezte. A helység közepén egy baldachinos ágyban egy vörös hajú lány erőtlen teste hevert és megátkozott ámát aludta. Mint megannyi kísértet táncolt a falon a gyertyák fakó lenyomata, árnyékok dacoltak a fénnyel. A fekete herceg, ki még élénk volt a harc hevétől leengedte az ékköves markolatú kardját és közelebb lépett. Talán igaz? Talán végre meglelte a lányt akit annyi idő óta keresett? Talán a sárkány, aki most holtan fekszik a vár udvarán, valóban az ő elvesztett kincsét védelmezte? Oly régóta kutatta már őt, hogy nem akart hinni a szemének. Ő kell, hogy legyen senki más! Vajon a sárkányfattya tudta kit védelmez? Tudta mennyit jelent a hercegnek? Most már nem számít. Arcáról és szakálláról letörölte a sűrű vért és közelebb óvakodott az ágyon heverő alakhoz.

- Hercegnő? - szólította, de a leány nem felelt.

Közelebb kerülve szemügyre vette a nőt, akiért annyi próbát kiállt, akiért a vérszomjas fenevadat legyőzte és akit még sohasem látott az előtt. Úgy feküdt ott, mint aki végtelen álmát alussza, de arca piros volt mint, a gyermekeké és vérpiros ajkán huncut mosoly játszadozott alvás közben is. Mintha a herceget gúnyolná, akár egy cserfes kislány. Szép volt, végtelenül gyönyörű, a herceg percekig szó nélkül bámulta arcának báját, nyakának ívelt kecsességét, lecsukott szemei mögött rejtőző buja szenvedélyét.

-Ébredj fel, hercegnő! A rémálomnak vége! Eljöttem érted! Eljöttem, hogy magammal vigyelek és boldoggá tegyelek örökre... - suttogta a herceg végül az ágyon fekvő lány fülébe.

Azonban a lány teste mozdulatlan maradt. Nem hallgatott a herceg hívására. Perzselő félelem kezdte mardosni hercegünk szívét. A magány jeges szúrását már annyi éve érezte szívén, annyi ideje fürdött már a sötét egyedüllét sáros mocsarában, szinte égette a fájdalom amit érzett, mikor elméjébe villant a gondolat. Mi van ha elkésett? Mi van ha az egyetlen nő akit neki szánt az élet már halott, azért nem él mert ő késett? Nem! Nem halhatsz meg!

-Szükségem van rád! - kiáltotta. Verejtékben gyöngyöző homlokán végigszaladt, aztán a lány szemébe hullott egy véres könnycsepp. A vörös hajú szépség megrezzent, de aludta tovább álomtalan álmát. Ajka továbbra is gúnyos mosolyra fordulva kacagott a herceg fájdalmán. Tehát él. Van még benne élet, csak épp nem felel. Hát a herceg ettől nem lett túlzottan boldog. Ezek szerint nem a halál, pusztán a leányzó makacs tagadása választja el őt sosem látott szerelmétől. Hősünket ebben a pillanatban érte utol a kétségbeesés. Az nem lehet, hogy annyi szívdobbanást hiába áldozott érte. Az nem lehet, hogy hiába szállt ezért a lányért harcba a lehetetlennel. Az nem lehet, hogy a szíve hazudott neki. Az nem leht, hogy hiába bolyongott éveken át a mocsárban a semmiért. Az nem lehet, hogy a sárkánnyal folytatott küzdelemben hiába ontotta vörös vérét. NEM!

-Ébredned kell! Hát nem érted? Rólad szól az élet! Kelj fel a kábult varázsból és élj! Élj velem!

De a vörös szépség csak mosolygott halhatatlan kábulatában és nem válaszolt a herceg kétségbeesett kérésére. Hősünk, bár kemény és rettenthetetlen férfiember volt, most mégis sírva fakadt. Soha nem gondolta volna, hogy a lány aki miatt még a sárkánnyal is szembeszállt, egyszerűen figyelmen kívül hagyja őt. Megpróbálta ébresztgetni, cirógatni, rázni felkelteni. Megcsókolta, megsimogatta, de a lány csak mosolygott álmában és válaszra sem méltatta hercegünket. Kétségbeesetten sírt, míg könnyei patakokat nem vájtak az arcán megszáradt sárkányvérbe. Ám ekkor hírtelen, láss csodát! Mennydörgés hasított az éj csendjébe és a szoba rózsaüveg ablakai millió darabra törtek. A feltámadt fuvallat a terem száz gyertyáját elfujta, csak egyet hagyott égve, hogy az megvilágítsa az ébredező nő alakját.

-Furcsa álmom volt – suttogta halkan a felébredt leány – szárnyas malacokat vittem sétálni a hold tulsó oldalán.

-Hercegnő! - szólt a fiatal lovag – téged vártalak, téged kutattalak! Eljöttem érted és legyőztem a sárkányt. Téged kerestelek annyi éven át! Gyere velem! Légy az én királynőm, mit királynőm angylaom! Amim van mindenem neked adom!

-Sajnálom herceg – szólt a vörös szépség – te valakivel összekeversz engem. Én nem vagyok hercegnő, nem bizony. A vár úrnőjét a sárkány már megette rég. Ő volt a fő fogás. Az egész várnép meg a ráadás. A desszert. Nem csoda, hogy a bendője megtelt.

-Az nem lehet! - mondta a fekete páncélba öltözött herceg – Én érted tettem meg száz meg száz mérföldet! Én érted dacoltam a világgal, minden kincset odaadtam, minden próbát kiálltam, csak hogy téged megtaláljalak.

-Tévedsz te páncélos úr! Én nem vagyok hercegnő! Én egy bohóc vagyok, az udvari bolond ezért vagyok ilyen huncut! Hát láttál már vörös hajú királynőt? Na ugye! Én csak jól szórakozom és néha sokat alszom. Nem mehetek veled. Neked királynő kell nem bolond, nem bohóc, nem egy flúgos lány aki sokat alszik!

A herceg ámultan állt. Először elhitte a vörös hajú lány szavait, hogy nem őt kereste, nem őt kellett volna megtalálnia, hanem egy másikat, akit a sárkány már megkajált. (És itt magában jót nevetett, mert a sárkányt nagy humoristának ismerte és az, hogy még legyőzve is átverte az valljuk be jó poén. Tudom ez furcsán hangzik, de adjuk meg az ördögnek ami jár, ha átver téged akkor kacagj te is magadban egy jókorát. Mást úgysem tehetsz, úgyhogy nevess te is a vén tréfamesterrel.)

-Bohóc vagy sem nekem te kellesz – döntött végül a herceg – ha már eddig eljtöttem nincs olyan hogy üres kézzel hazamenjek! A sárkány igazi volt és amit érzek az is. Ha hercegnő helyett téged talállak, ám legyen. Amit eddig megtettem azt mind egy lányért tettem. Hercegnő, bohóc, gyufaárus vagy apáca. Nekem mindegy ha kocsmáros, ringyó, varrónő, konyhás, óvónéni vagy tesco árufeltöltő. Amit eddig elértem azt mind érted tettem. Mindent. És semmit sem bánok meg. Nem számít, ki vagy, a lényeg, hogy itt egy herceg aki téged boldoggá akar tenni. Aki érted küzdött. Aki téged akar maga mellett tudni, amíg világ a világ. Gyere velem! Ígérem, királynőként, angyalként, Istennőként fogok bánni veled.

-Sajnálom herceg – mondta a vörös bohóc vigyorogva – szép a páncélod, de ez kevés. Tudom hogy megtettél mindent. Tudom, hogy kerestél valakit. Tudom, hogy engem találtál, de hidd el nekem herceg nem kell. Bohóc vagyok és egy másik bohócra várok. A hercegekkel különben is csak a baj van. Kérlek menj el és ne keress többet! Itt leszek a várban és várok valaki másra, várok valakire, várok a villámra ami majd belémcsap és akkor majd jön egy bohóc aki nekem kell. De herceg? Kösz nem kell...

-A villámra vársz te lány? De hisz az ami felébresztett! Azért beszélünk mert a villám belédcsapott! Hiába csókoltalak, hiába simogattalak a villám volt az ami hozzám juttatott. Ami életre keltett, ha csak rövid időre is, de elhitted te is, hogy én vagyok az akit vártál. A villám már itt járt és engem hozott. Miért küldenél el?

-Sajnálom herceg – mondta a lány újra – de most menj el. Hagyj engem itt a várban, és én boldog leszek. Jönnek majd ide manók és szárnyas malacok, és tündérek és ez a vár szép lesz. De fekete herceg ide nem kell...

A herceg tudta, hogy mondani kár bármit. A lány aki hercegnő, de magát bohócnak hiszi már döntést hozott. Szó nélkül sarkon fordult, letörölte könnyeit és a vért ami még arcán ragadt és elindult lefelé a vár legmagasabb tornyából. Az udvarra érve csak mosolygott amikor meglátta a sárkány fejetlen holttestét. Mi végre győzte le? Ez már nem számít. A várból kiérve beszállt a kocsijába. Belökött egy kazettát, hátha az helyrerázza a lelkivilágát. Arcán őrült mosollyal gázt adott és elindult céltalan célja felé, úttalan utakon. Az autómagnóbol egy Quimby szám dübörgött az őrült herceg fülébe: „Nekem mindegy csak a színe legyen vörös”

Azóta senki nem látta a herceget. De ha egyszer feléd téved, és a sárkányt aki fogva tart legyőzi, hidd el ő is csak a boldogságot keresi. Ha ő megtalálja te is megtalálod.