Ezt már nem bírom tovább! Menekülni akarok! Elfutni valahova... csak az a baj, hogy nincs hova. Úgyse értene meg senki... Végem van. Belül szinte már üvöltök a fájdalomtól. Nem bírom ki! Valaki segítsen akárki bárki! Magány, félelem, szégyen, lelkiismeretfurdalás, még több magány - nem tudom leírni hogy pontosan mi ez az érzés. Mint egy jégcsap ami átszúrja a szived, egy üvegszilánk az agyadban, egy néma sikoly a sötétben.
Valaki segítsen.
Hova mehetnék? Család? Itthon vagyok és egész nap hallgatom ahogy anyám sikit a fülembe a szarságaival, meg a folyamatos csesztetésével, meg nézem ahogy apám halálra dolgozza magát, meg nézem öcsémet aki boldog de nagyonám mert neki bizony van aki várja mindig, meg a suli is jobban megy neki, meg különben is nem egy szivbajos gyerek... a nyugalmától szinte hányingerem van. Barátok? Már minden barátom túl van azokon a problémákon amikkel nekem kell szembenéznem. Le vagyok maradva a saját életemmel. Tudom, hogy igazábol nem lenne baj az, hogy én egy kicsit lassabban élek meg mindent, az élet minden szintjét a saját tempómban játszom végig. De mégis úgy érzem, hogy ez rossz, hogy le vagyok maradva azokhoz képest akikkel együtt kezdtem az életet. Mindegyik dolgozik, pénzt keres és már rég elfelejtette, hogy valaha egyetemre járt én meg egy olyan vizsgával szopok aminek már KÉT ÉVE meg kellene lennie. Nem vagyok hülye. De ennyi kudarcot már nem lehet a balszerencse számlájára irni. Lehet, hogy anyámnak van igaza és a képességeimmel van a gond. Lehet, hogy egyszerűen csak buta vagyok. Meg lusta. Meg nem vagyok szorgalmas. Meg semmit sem tanulok. Meg semmit nem tudok elintézni. Fogalma sincs. Én tényleg küzdök, tényleg teljes erőmből. Az elmult három hétben szinte minden nap órákat töltöttem egy olyan szobában ahol csak egy asztal van két székkel meg üres falak, és tanultam erre a kurva kibaszott szigorlatra. És akkor elémraknak egy olyan feladatsort amit még senki se látott. Biztos, hogy az én hibám.
Valaki segitsen...
Menjek vissza Sopronba? Legalább ott van egy két olyan ember aki pont ott tart ahol én. De ott is mennyi mindenkiben és mennyi mindenben csalódtam már... Van néhány örök barát ugyan, akik ha nem lennének már régen abbahagytam volna, de annyira sokan vannak akik lefossák a fejemet. Na ők nem könnyítik meg a dolgomat. Mégis hogy tudnék jobb lenni? Mindenkinek megfelelni? Tanuljak mégtöbbet? És mégis hogy? Mi a fenét vár el tőlem ez az egyetem? Nem hittem soha hogy valaha ezt fogom gondolni de GYŰLÖLÖM !!!!
Valaki segítsen már!!!
Érzem ahogy szép lassan megőrülök. A múltkor azt vettem észre, hogy a szemem nekiállt remegni, csak úgy magától. Félek, hogy be fogok csavarodni. És akkor mi lesz? Majd én is szépen kinyirok mindenkit aki szembejön? He? Aztán meg kinyirnak a zsaruk? És majd lesz egy dokumentumfilm az esetről amiben majd a "barátaimat" fogják mutogatni akik épp azt mondják: "Sosem gondoltuk volna hogy ilyet tesz, nem tűnt olyan tipusnak..." Vagy fogjam magam és ugorjak le valami magas helyről? És attól jobb lesz? Amilyen mázlim van túlélem de nyaktól lefelé lebénulok... (brr) Mi a fenét kezdjek? Mit tegyek, hogy jobb legyen az életem? Hogyan legyen olyan amilyent szeretnék? Már azt se tudom mit akarok.
Valaki...
Hol vagy? ....
Még jó, hogy úgyse olvassa senki ezt a blogot... ha mégis:
"Itt vagyok az Elhagyatottság Harmincadik Szélességi, a Szégyen Századik Hosszúsági és a fogat összeszorító Dac Végső Magassági Fokán, valahol messze vidéken. És kiváncsi vagyok, lehet-e még jutni előbbre..."
/Karinthy: Üzenet a palackban/
