Már meg kellett szoknom azt, hogy ha bármit tervezek vagy nem is.... csak álmodok bármiről azt szinte azonnal elveszi tőlem az élet. Talán épp ezért is igyekszem bemesélni magamnak úgy kb az utóbbi fél évben, hogy teljesen felesleges sőt mi több fájdalmas dolog engedni magamnak, hogy álmodjak. Nem az ábrándozástól félek, hanem attól hogy ha csak halványan elképzelek valamit ami jó lehet akkor az élet egyből arcul csap és szinte azonnal olyat mutat ami ezt a kis álomképet is kártyavárként dönti össze.

Senkim sincsen. És nem is lehet ezek szerint épp az előbb említett dolgok miatt. Most is valami hasonló történt. Bizonygattam magamnak, hogy nincs is senki akit el tudnék képzelni magam mellé, nincs senki akit ha mondjuk meglátnék valaki mással az szarul esne. De ezek szerint egy apró kis ábrándfoszlánynak mégiscsak sikerült belemásznia a fejembe... és erre is csak azért jöttem rá mert már meg is kaptam érte a pofont.

És most mi lesz? Igy tengetem majd a napjaimat életem végéig. Álmok, tervek, ábrándok nélkül? Egyedül? Vagy majd megint félrészegen spontán felszedek valami csajt akit nem is ismerek? Az életet nem igy kell élni! Nem lehet minden pillanatot rögtönözni. Meg különben is álmok nélkül mi értelme lenne egyáltalán az életnek?

Senkim sincsen. Igy sincs értelme.