Képzeld el, hogy van egy gondolat ami nem hagy nyugodni, már régóta. Egy személy, egy rossz emlék, bármi ami iránt olyan erős gyűlöletet érzel, hogy szinte megmérgez. Nem tudsz tőle szabadulni, üvegszilánkként fúródik az agyadba. Fogsz egy üres, tiszta, érintetlen papírlapot. És elkezdesz írni. Leírod az egész őrületet, megszállott gyűlöleted minden részletét. Nem kell hogy pontos legyen, hogy szépen és választékosan fogalmazz. Még káromkodhatsz is. Rajta gyerünk írd csak le! Mindenkinek van valami amitől meg akar szabadulni, neked is van, tudom!

Aztán felemeled a lapot magad elé. Undorral és gyűlölettel nézel rá, mindet kiadod magadból. Aztán megfogod a szélét és szép lassan, kaján vigyorral az arcodon kettéhasítod. Szinte borzongatóan kéjes az a hang. Ahogy a papír rostjai szétszakadnak. A véglegesség hangja.

Ezután összegyűröd két három mozdulattal ami a papírból maradt. Majd hirtelen felállsz és egy hanyag mozdulattal a szemeteskosár felé dobod gyűlöleted földi maradványait. Ne nézz utána! Kit érdekel, hogy a kosár mellé esik! Az ajtóhoz mész és egy rántással kinyitod, aztán amint a szobából kilépsz egy nem túl gyors, de határozott mozdulattal bezárod magad mögött. Úgy, hogy a zár utolsó kattanása visszhangozzon a folyosó csendjében. Megint a véglegesség hangja.

És képzeld el, hogy közben mosolyogsz.